2014 elején vettem a kis Monstert. Februárban hoztam el, esős idő volt és persze 0 fok közeli hőmérséklet, valamint teljesen sötét. Nem volt nagy az élményfaktor, természetesen teljesen más volt az érzés, mint amit elképzeltem. Nem baj - gondoltam magamban - majd tavasszal már melegebb lesz, világosabb és lehet hajtani a vasat.
Eljött a kikelet, így amint lehetett nyeregbe is pattantam. Már jó előre bújtam a térképet - ahogy az óta is minden télen teszem - merre menjek, merre jó az út, mit ajánlanak a blogok, mi a kezdő motoros terepe, hol nem döntöm meg a vasat már az első úton...az égő lenne. Így arra jutottam, hogy csak elugrok Zsámbékra. Ekkor még Zuglóban laktunk, így az pont jó kis bemelegítés volt, kanyarokkal, rossz és jó utakkal, mégis nagyon szép terepen. Ki is vettem egy nap szabadságot, ha menni kell, menni kell. Nagyon izgatott voltam, ugyanakkor miután elindultam, vegyes érzelmek kavarogtak bennem: óvatosan, ne fulladjak le vagy ha igen, legalább ne ijedjek meg, nem látok a tükörben...te jó ég, mennyire nem látok a tükörben! mindenre figyeljek, nagyon kell kapkodnom a fejem, idegesít a tükör... mennyire sérülékeny vagyok, így kell-e mennie ennek a motornak, MIT TETTEM??! stb.? Aztán kezdtem megnyugodni és mire kiértem Budapestről, már tudtam élvezni is a dolgot olyannyira, hogy emlékszem, a Zsámbék előtti egyenest végigüvöltöttem a sisak alatt, leírhatatlan jó érzés volt húzni neki, hallani a hangját a Monsternek, érezni az illatokat, a szelet, a szabadságot. És aztán célhoz értem.
Mikor elindultam haza, megfogadtam, hogy egyrészt élvezni fogom az utat, másrészt figyelem a motort, a viselkedését, a tulajdonságait, mit szeretnék rajta változtatni, testre szabni, valamint mit szükséges rajta megnézetni.
Mikor hazaértem már terveztem a következő utam. Hozzátartozik, hogy féltem kezdetben minden utam elején a váratlan dolgoktól. Nyomvályú (azok nagyon meg tudtak lepni), kanyarban lévő úthibák, holttérből felbukkanó járművek, figyelmetlen autósok, én, mint figyelmetlen motoros, stb. De aztán tudatos és óvatos közlekedéssel úrrá tudtam ezen lenni, a tapasztalattal pedig jött a magabiztosság is. Persze minden úton nagyon sokat tanul az ember, ha kimondottan csak a motorra, az útra és magára figyel. Ezért is kapcsol ki annyira a motorozás, semmi másra nem összpontosít az agyad, csak a kanyarok ütemére, a forgalomra, az érzésre. Az élvezeti faktor pedig folyamatosan nőtt és azóta is nő.
A kezdeti tapasztalatokból kiindulva az első szerviz alkalmával módosítottunk pár dolgot: feljebb lett emelve a váz, lecseréltem a tükröket (haszontalanok voltak...), először az e-bayről rendeltem kormányvég tükröket, amik elég jól tartottak, jól is néztek ki, de aztán később LSL Clubmanek kerültek a helyükre. Visszakanyarodva az első szervizhez. behangolták a karbit, feszesebb lett a lánc, le lettek cserélve a teleszkóp szimeringek, a teleszkóp olaj, a levegő- és olajszűrők és az olaj, természetesen, valamint a fékfolyadék. Nem volt olcsó, de annyira drága sem a szervizköltség, így nyugodtan vágtam bele a szezon további részébe. Egy teljesen más motort kaptam, kezes volt, nagyon jól viselkedett a kanyarokban, nem volt fals levegő, minden paramétere rendben volt. Nagyon megszerettem a gépet: mindig éberen tartott, ha csak hirtelen váltottam vissza és leugrottam a kuplungról, befogott a motorfék a hátsó keréken, így figyelni is kellett a kezelésére. Ma úgy mondanám: tisztelettel kellett bánni a kis öreggel. De egyébként utána az injektoros utód már kezesbárány.
Röviden ennyi az induló túráról, később elkezdtem bővíteni a kört, több útvonalat megtanulni vagy kitapasztalni. Többen vannak úgy akár csak a rövid utakkal is, hogy nem tervezgetnek, hanem belevágnak és kikötnek valahol. Én nem ez a típus vagyok, minden alkalommal kell, hogy tudjam, hogy mi az úticél, aztán persze közben lehet megállok itt-ott, de alapvetően egy tervezett utat járok be. A következő alkalommal azokat az útvonalakat próbálom bemutatni, amelyek közel esnek a fővároshoz és pár órás kanyarokkal kiváló élményben lehet részed.
